Napbárka útja

Egyiptomban a Napistent két bárka szállította:az egyik nappal az égen át, a másik éjszaka a túlvilágon át.Gondolatok a sötétségből és a napfényéből.

Friss topikok

  • uccika: Gyönyörű ez a vers!!Nagyon jó a ritmusa mégsem erőltetetten rímelő.Nagyon tetszik!!!!!!! (2009.01.14. 18:06) Depresszió
  • uccika: @annica: mit értesz papírból írás alatt? (2009.01.05. 09:38) Pillanat-mozzanat
  • uccika: Gyönyörű, jó lenne többet olvasni Tőled! (2009.01.05. 09:36) Kapuk Könyve
  • uccika: Ez mély szomorúság, de a boldogsághoz csak itt vezet át kapu. (2009.01.05. 09:35) Vers
  • uccika: Tetszik! Érdekes a gondolat ezen én is sokat eltöprengtem már.Az, hogy mennyivel több egy családta... (2009.01.05. 09:32) Üzenet a múlból

Linkblog

Pandóra szelencéje

2009.04.20. 19:26 | Napbárka | Szólj hozzá!

 

 

Epimétheusz, nem hallod?

Intelek!

Ajándékod ne fogadd el,

hiába hív kéjre,

melegségre,

őszinte kézfogóra,

szavakkal összebújva,

 az a pillanat.

Készülődik,

patáival egy ló dobog.

Porfelhő, és hordalék

horizont.

 

Héphaisztosz készen van már,

megalkotta a ládikát.

Most küszöbödön,

kopogtatva,

kapaszkodó szenvedéllyel,

kezeiben,

elkísérte Pandórát.

 

Százszor látott, és

százszor megálmodott.

Képzelet.

Kint a kertben,

gyönge lába

virágid közt,

mindig vágyott teljességgel lépeget.

Ha hívod, megérkezik.

Hosszú az út Te hozzád.

Százszorszép meséivel

körbefonja,

átvirrasztott éjszakáid  magányát.

 

De  vigyázz!

A ládika ,

másokat is a mélybe húzva,

rejti végzetét.

Ha mégis  érte nyúlsz,

te ostoba,

ne nyisd fel a fedelét!

 

Joe kocsmájában

2009.02.23. 19:38 | Napbárka | Szólj hozzá!

 

A kocsma ajtaját már órák óta nem nyitotta ki senki.

Az időjárás mindenképpen közre játszhatott ebben, hiszen a –12 fokos, fagyosan szeles hidegben senkinek nem volt kedve útra kelni, még egy kupica házi whiskyért sem, amit Joe bárjában szolgáltak fel. Pedig ez a whisky, a Whisky volt, és amit úgy is emlegettek a helybéliek és a szomszédos megyékben lakók is, hogy Joe whisky-e.

De ne kalandozzunk el! Ott tartottam, hogy zord hideg volt azon a napon, és délutánra feltámadt a szél, a hegyek felől, északról érkezve, s hozta magával azt az apró keménnyé fagyott hódarát is, ami, úgy vág az arcba, mint ezernyi tű hegye.

Aki ilyenkor kiteszi a lábát, annak egy csepp esze sincs.

-Hát ezt mondom én is- kurjantott nagyot Fred, az egyetlen vendég a kocsmában. A férfi magas volt, vékony testalkatú. Inkább sovány, kissé előregörnyedt testtartása, és jellegzetes bicegő járása, messziről is felismerhetővé tette. Furcsa mozgáskultúráját Iraki bevetések alkalmával szerezte, legalábbis ezt állította. S mivel már délelőtt benézett Joe-hoz, kifogyhatatlan történeteivel együtt, ott ragadt.

-Kérsz még valamit?- szólt mogorván Joe, miközben, újra áttörölte a mahagónira festett tölgyfa pultot.

-Hány óra van? Van még abból a cseresznyés lepényből, amire kis mandula darabkák vannak szórva?-

Joe hátra ment a konyhába, hogy kihozzon abból sütiből, ami annyira ízlett Frednek, hogy a negyedik szelet elfogyasztására késztette. Épp a tányérra tette a villát, amikor hírtelen, minden előzmény nélkül egy erős markolást érzett a mellkasában, melynek fájdalma szűnni nem akart, és amely nem eresztve, térdre kényszeríttette. A férfi őszülő halántékán izzadság cseppek jelentek meg és homloka barázdáin átbukdácsolt, sós cseppek marni kezdték szemeit.

Érezte, ahogy fokozatosan elgyengül. Szíve kétségbeesetten, szaporán kalapált, ahogy eluralkodott rajta a bénító rémület, a halálfélelem. Nem tudott mozdulni, magához húzta a konyha hideg köve. Izmai görcsbe rándultak, arca eltorzult a fájdalomtól. Levegőért kapkodott. Agyában lüktettek a szavak, de kipréselni nem tudta tüdejéből a levegőt, hogy segítségért kiálthasson. Gondolat foszlányok tolakodtak, torlódtak fejében és csak azt zakatolta, hogy: nem, nem, az nem lehet!

Messziről hallott egy ismerős hangot, és egyszer csak azt kezdte érezni, hogy a fájdalom alább hagy, izmait melegség önti el, és oxigén tódul ereibe, gyomrában apró remegéssel, megmagyarázhatatlan bódulat járja át, mintha füvet szívott volna.

Így talált rá Fred a konyha kövön, ezzel a furcsa mosollyal a száján.

-Hát te meg miért fekszel itt?- kérdezte értetlen ábrázattal.

Joe könnyedén felült, összerakosgatta a teret és az időt, majd felállt.

-Megszédültem!- válaszolta, és a cseresznyés lepényre mutatott.

-Öregem! Már azt hittem neki álltál tésztát gyúrni. Már vagy fél órája szórakoztatom magamat! Jól vagy?-

Joe elfoglalta helyét a pult mögött, és újra elkezdte áttörölni azt, miközben megpróbálta felidézni hogy, mi történhetett bent a konyhában. Valami fájdalmat, gyengeséget keresett magán, de semmi jelét nem látta az előbbi rosszullétének.

-Nincs valami jó színed!- állapította meg Fred.- Pont abban a korban vagy amikor egy férfinak oda kell figyelnie magára! Sok ismerősöm halt meg ötven éves kora előtt, és a fele szörnyű szenvedések után.- Ezen kicsit elmélázott, miközben a mandula darabkákat próbálta a szájába terelni.- Én is úgy szeretnék meghalni, mint az apám, békésen álomba szenderülve, nem üvöltve a félelemtől, mint az utasai!-

Jelentőség teljesen felemelte tekintetét a lepény még megmaradt morzsáiról, de mondata, nem jutott el Joe tudatába, mert elszánt lendülettel az asztalt csapkodta a törlőronggyal. Illetve az asztalon hemzsegő hatalmas csótányokat, amik a pult egyik repedésén keresztül kezdtek el megbolydultan kiáramlani.

 

-A kurva anyjukat, honnan jönnek ezek?- ordított a kocsmáros, és megpróbálta a csizmájával széttaposni a hangos koppanással padlón landoló bogarakat.

Az eseményt, az Öböl háborút megjárt veterán oldotta meg, aki a takarító helyiségben talált lapáttal felfegyverkezve, szétütött a rohadékok között. Egy-két percig még lesben vártak, hátha előmerészkednek, de aztán a csatát megnyert két férfi elkezdte a pulton lévő rést ideiglenesen, papírral eltömedékelni.

-Azt hiszem, itt az ideje a felújításnak!- állapította meg Fred.

-Nem értem, hogy kerülhetett ide ez a hasadék!- bosszankodott Joe, annál is inkább, mivel nagyon szerette ezt a szépen kidolgozott bárpultot, miközben méregetni kezdte, gyanússá vált vendégét. Vigaszképpen egyetértettek abban, hogy inni kell erre a nagy ijedtségre.

Kint besötétedett, egy-egy erősebb fuvallatnál, megzörgette az ablakot a szél, aztán tovább nyargalt, hópelyheket táncoltatni.

Hírtelen megszólalt a telefon, hosszan, dobhártyákat bántó éles csörömpöléssel, amire mindketten összerezzentek, mint bolyhos fülű nyuszik a harmatos fűben.

Joe felemelte a kagylót, de se egy hang, se egy reccsenés nem hallatszott a készülékből. Megpróbált életet lehelni belé, de hiába nyomkodta a számokat, hiába ütögette finoman, néma maradt.- Leszakadhatott a vezeték,- mondta csak úgy magának, magyarázatképpen.

-Mit is mondtál az előbb? Busz sofőr volt az apád?- kérdezte Joe, akinek az elméjében megjelent Fred ködbeveszett mondata.

-Nem mondtam!

-De! Az előbb, valami rémült utasokról beszéltél.-

-Dehogy! Nem is ismertem, anyám szerint többen is esélyesek lehettek, de mint mondta jobb is, hogy nem tudom meg, mert minden férfi egy utolsó disznó!- és ezen hangosan, szinte hisztérikusan kezdett el nevetni, mint aki sosem fogja abba hagyni. A kocsmáros meglepődve, bénultan állt a jelenség előtt, nem tudta, miképp kellene reagálnia. Talán egy hideg ásványvíz lecsillapíthatja ezt a görcsös rázkódást, ami kezdett ijesztő hörgő köhögéssé változni. Kapkodva nyitotta a hűtőt, hogy segítsen barátján, amikor meglátta a jeges tálcán, vele farkas szemet néző hájas disznófejet. Üvöltve csapta be az ajtót, és rémült zihálással hátrált, majdnem keresztül esve, az ott felejtett lapát nyélen.

-Mi van, fagyasztott rémeket látsz?- Fred úgy állt előtte, békésen, vidáman, mintha nem is ő akart volna az imént megfulladni.

-A hűtőben…-hebegte Joe.

-Igen, van egy tucat üdítő, meg sör…ezt a baromi nagy káposztát meg miért itt tartod?- Tárta szélesre az ajtót Fred, hogy Joe is jól lássa .

Talán még is bezár, ma estére, úgysem jön már vendég, s mivel Fred ilyen időben nem indulhat haza, elalhat az emeleten lévő három szoba egyikében. Érezte, hogy pihennie kell, kezdett szédülni, s úgy látta, mintha a falak önálló életre kelnének, elcsúsznak, és hullámozni kezdenek a padlóval.

Ebben a pillanatban, kialudt a villany, majd hangos sercenéssel pislákolva újra világos lett. Hideg levegő áramlott a kocsmába, és ekkor látta meg a férfit a bejárati ajtóban. Sötét, minden bizonnyal fekete hosszú kabátot viselt, mélyen a szemébe húzott, havas, vizes kalap volt a fején, nyaka körül széles sál tekergőzött, jól takarva az állát és a száját. Hatalmas termetével teljesen kitöltötte az ajtót, kezeit zsebre dugva állt, és várta, hogy a döbbent tulajdonos vendégszeretően beinvitálja őt.

-Gondolom, nincs kiadó szobája?- Kérdezte mély, színtelen hangon az idegen. Se jó estét, se adjon isten…

Joe ettől kissé helyre rázódott, és nyugalmat erőltetve magára, kimérten válaszolta:

-Éppen lenne.-

-Megnézném, hogy megfelel-e?-

-Lépcsőn fel, kettes ajtó, folyosó végén van a fürdőszoba. Ha nem bánja nem tartok magával… Itt a kulcs…ha megfelel, szűkségem lesz az igazolványára…tudja a bejelentkezéshez.-

A férfi felsietett az emeletre.

-Ezt nézd meg, micsoda járgánnyal érkezett ez az alak!- kiáltott elfojtott hanggal az ablaknál álló Fred, és intett, hogy nézze meg ő is. Az épület előtt, egy tekintélyes méretű fekete JIP állt, magányosan, az utca lámpafényében.

Amikor Joe megfordult, a pultnál egy férfi ült, pont vele szemben, egy ismeretlen, akit nem látott bejönni, de úgy volt jelen, mintha órák óta érkezett volna, pedig tudta, hogy ez lehetetlen. Előtte, az asztalon, érintetlenül hagyott meggyes lepény, egy korsó sör, és hamutál, elnyomott cigaretta csikkekkel . Ez a férfi alacsonyabb volt nála, jól fésűlt szőke haja, barna szemei, és egész megjelenésében végtelen nyugalmat sugárzott. Valami megfogalmazhatatlan biztonságot, ami Joe lelkében feloldódni, mégsem tudott. Szorongott, nem értett semmit, elméje cserbenhagyta, és a káosz félelmetes érzése kezdett eluralkodni gondolataiban.

-Ki maga?-

A férfi jelentőségteljesen ránézett és azt mondta, halkan, szinte suttogva:

-Ne kérdezz! Zárd be az ajtót!-

Joe kétségbeesve kereste barátja tekintetét, aki még mindig az ablaknál nyakát nyújtogatva leskelődött kifelé, majd megérezve a pillantást, megfordult, és mosolyogva oda kurjantotta:

-Joe ! Nem látom a lovat, ami az előbb kint volt, lehet, hogy köze van a holdfogyatkozásnak!-

A kocsmáros érezte, hogy elönti egész testét a forróság, kivéve a hátát. A hideg fájdalom végig futott a gerincén, vészjeleket küldve az idegeken keresztül az agyba.

-Ki maga?- kérdezte elhaló hangon újra az idegentől, de a választ már nem kapott, mert kitárult a bejárati ajtó, és meglátta a férfit, akinek kiadta az egyik szobát. Ott állt a hosszú fekete kabátjában, kalapjában. Látta a pillanatot megismétlődni, minden ugyan úgy történt, és még a döbbenet érzését is átélte újra.

Ez már sok volt. Joe üvöltött, mert nem akarta elfogadni azt, amit már sejteni vélt.

-Mi folyik itt?-

A másik férfi, már nem a pultnál ült, hanem távolabb egy sarok félhomályában csalódottan ingatta a fejét.

Joe érezte a hideg padlót a bőrén, az izzadt ingén keresztül, és távolból hallani vélte, hogy valaki a nevén szólítja. Erőtlenül, még kisérletett tett, hogy elérje az ajtót, mert beléhasított a felismerés, hogy mindenáron be kell zárnia, de már egyre távolabb került tőle, a sötétbe vesző kilincs.

 

Joe Smith-et két nappal később temették. A pap gyerekkori jó barátja volt, aki nagyon szép gyászmisét tartott, a városka kápolnájában, a temető pedig virágba borult azon a januári havas délutánon. Páran a barátok és ismerősök közül összegyűltek Joe bárjában, és ahol Fred meghatottan beszélt arról, hogyan találta meg, a férfit holtan.

-Csak egy cseresznyés lepényt kértem, ő bement a konyhába, és többé nem jött ki onnan élve. Bizony sok ismerősöm halt meg ötven éves kora előtt, és a fele szörnyű szenvedések után... Igyunk Joe-ra és az ő wiskhy-ére!

 

 

 

 

 

 

Lezárva c. írás folytatása

2009.02.12. 16:39 | Napbárka | Szólj hozzá!

Melyik sport állhatna közelebb hozzá, mint a rugby, ahol kedvére lehet durva, erős, hősies.  Amíg játszhatott, és térdei bírták a legjobbak között küzdötte be magát a célba, csapatának pontot szerezve. Ma már csak szurkoló, s ha az angol rugby válogatott játszik, "England" feliratú sállal a nyakában és a tojás alakú Gilbert labdával a hóna alatt üvölt a TV előtt.

Azon az őszi  világbajnokságon a "hazai"(angol) és délafrika csapatainak  döntője elérhető közelségbe került: Párizsba. Ez volt az indoka a mi utolsó közös utunknak.

Csak mi ketten. Szépen hangzik...Keserűségem oka az a 18 év, amit leéltem vele, és ami nyomot hagyott testemben, szememben, és ezért máshogy látok, érzek.

Szállás és stadionba szóló jegy nélkül vágtunk neki, amit én kalandnak fogtam fel és lehetőségnek, mivel már akkor több hete tartó mosolyszünettel görgettük hétköznapjainkat. Remélve, hogy most a megváltozott körülmények, az ÚT áttör valamit kettőnk között, felszínre hozza azt, amit régóta elhallgatunk egymás előtt és ráeszmélünk, hogy félreértéseink láncolatának foglyai vagyunk. És most, igen most jövünk majd rá, hogy tudunk, akarunk felejteni, mert van még jövőnk együtt.

Ezalatt a 4 nap alatt igazi Paris-inak érezhettem magam. Elragadott  a hömpölygő emberek színes sokasága, az őszi napfény-ami itthon nem ugyanaz-a Szajna part, sötétkék hömpölygő vizével. Kezdtem kiismerni magam a város kesze-kuszának tűnő metróhálózatában. Élveztem, hogy a Pére Lachaise temető sarkán álló kávéház teraszán ülhettem, -azon a széken, amin képzeletemben Jim Morrison is-, s a csinos gyönyörű francia emberek életének pillanat-részévé válhattam. Magával ragadó élmény volt, amikor  az Eiffel torony lábánál felállított hatalmas kivetítő előtt, egyszerre mordult fel a tömeg, visszhangozva az idegen szavakat. És a szurkolói sör-sátorban barátságosan cukkoltak a dél-afrikaiak az angol mezünk miatt. Vagy amikor a metró kocsiban a biztos győzelem lázában égő szurkolók izzadt testéhez préselődve utaztunk a meccs színhelyére, és a föld alól egyszerre szállt fel dübörögve, falakról visszaverődve, felerősödve a: "Swing low, sweet chariot..."dallama. 

A Concorde tér 3000 éves obeliskje, a Défans-negyed égig nyúló épületei, a Notre-Dame előtti téren galambokat etető férfi, a Sacré Coeur a Montmartre magaslatán, a Camps Elysées forgalmas útja fölé hajló fák, mind szép emlékeim üveggyöngyébe zárva várják a napot, amikor az idő végtelen óceánja lepergeti róluk a csúfságot, a fájdalmat és végül széppé csiszolódva megnyugtatják szívemet, és ki tudom végre mondani: van jövőnk, de már nem együtt.


 

 

Lezárva

2009.02.12. 15:59 | Napbárka | Szólj hozzá!

 

 

Nem tudom mikor volt az a pillanat, amikor először tudatosodott bennem, hogy valami nem stimmel vele.

Mások persze már az első találkozáskor észrevették, hogy  minden bizonnyal problémák lehetnek nála. Ha nem borított volna fátylat nem csak a fejemre, de a szememre is a bódulat, hogy menyasszony vagyok, fehér, habos-gyöngyös, gyönyörű, és az esküvő misztériuma nem font volna körül, már akkor láthattam volna, hogy a táncoló, mulató rokonságtól távol, egy félreeső sarokban, az én újdonsült férjem, egy széken, magányosan, a saját esküvőjén, könyvet olvas.

Vagy amikor nemzet népszámlálása  volt az új évezred küszöbén, a hozzánk gyanútlanul beült egyetemista fiú, arra a gyanútlan kérdésére, hogy milyen nemzetiségűnek vallja magát, az én uram, a legnagyobb büszkeséggel és komolysággal válaszolta, hogy skót. Persze gondolhatná bárki, hogy ez csak tréfa, de a kislányunk 5 éves koráig azt hitte, hogy Brit állampolgár és a nyelv, amit beszélünk, az az angol. Az identitás zavart az is erősítve jelzi, hogy nappalinkat az angol és  skót lobogó is díszíti. Magyar, még címer nélküli sincs. Ha egész nap nem voltam otthon csak azért nem adott a gyereknek enni, mert nem mondta hogy éhes. A buszbérletről is csak azért vágatta le az 5 Ft-os biztosítási szelvényt-a pénztárosnő legnagyobb döbbenetére-mert az 12 hónap alatt 60 Ft, és azon (a 90-es évek elején) egy liter tejet tudott venni. És hát, mint mondta, skót.

Pesaro sziklás partjainál csak neki jutott eszébe beúszni a háborgó, tajtékzó tengerbe és csak azért nem fogadta el az érte motoros csónakkal, a viharos hullámokon átbukdácsoló életmentő segítségét, hogy bebizonyíthassa: egyedül is ki tud úszni, akkor is, ha belefullad. Az erőfitogtatás -legalább heti rendszerességgel- nagyon fontos volt számára. Állandó kötekedés, agresszivitás jellemezte, egy egész futballcsapatnak neki ment, még ha a kupac alján is, de nyakat szorított kifulladásig. És persze akkor is úgy érezte a csatát ő nyerte meg.

Vagy a kocsmában, hogy elégtételt vegyen egy 6 éves kislány-neki nem tetsző viselkedése miatt-hozzátartozóin, nem félve a három nagydarab férfi erőfölényétől, s hiába tört a szék, szakadt recsegve az asztal, repült a sörös üveg, ő gladiátornak látta magát, amint Pula arénájában hősként küzdött  3 loboncos sörényű hím oroszlánnal. És ezt is egész jól megúszta, csak az állát kellett összevarrni, és pár hétig kerülő úton haza menni. Azt már meg sem merem említeni, hogy miatta kellet kiüríteni egy egész épületet és nem csak gázálarcban, oxigénpalackkal a hátukon, bevetési felszerelésükben megjelenő tűzoltókat, de a katasztrófa védelem embereit is ki kellett hívni. Ebből a történetből is tisztán, ártatlanul került ki.(Megjegyzem: nem bűncselekményt követett el, csak infantilis természete szabadult el) Minden rá irányuló elmarasztaló megjegyzést ügyesen tudott átfordítani úgy, hogy meglepő módon az derült ki, milyen tökéletes, szeretni való, férfias, mégis érzékeny, segítő szándékú, jó és jóra törekvő ember, én magam pedig szerencsés lehetek, hogy Ő a férjem.

Folytatom…

 

Sóhajtás

2009.01.27. 21:07 | Napbárka | Szólj hozzá!

Érzem illatát a szélnek,
hidegét a télnek,
hiányát az el nem múló
gyengéd ölelésnek.

Vágyom fürödni a napban,
tükrében a holdnak,
elmerülni kármin színnel oldott
szerelmes csókban.

S majd, ha testünk láthatatlan násza
egy szellő dallamára,
titokban az éjben,
kacagva libben e világon át,
újra álmodom,
sóhajom szánalmas bánatát.

Depresszió

2009.01.10. 20:02 | Napbárka | 1 komment

Fekete felhők közt, fekete árnyak.

Suhannak ijesztő fekete szárnyak.

Tétován mozdulnak, lefelé vágynak.

Fehér hófüggöny borul a fákra.

 

Feketén indulnak, feketén jönnek.

Gyorsuló idővel lefelé törnek.

Szárnyukkal takarnak, hálóba kötnek,

Fehér testembe karmokat döfnek.

 

Bíborszín világít, édes íz számon.

Testetlen lebegek, létem már álom.

Hangom elnémult, sehol se járok...

Fölém hajolva a végtelenre várok.

Üzenet a múlból

2009.01.04. 13:04 | Napbárka | 1 komment

Kedves ük-ük unokáim!

2009 újév hajnalán írom e sorokat.

E-mail levelet kaptam bátyámtól, hogy családfa kutatásához írjak egy pár sort magamról. Megnéztem az Internetre feltett oldalt, amin sok régi fénykép szerepel a mi elődjeinkről...Remélem, tudjátok mi az  Internet, és e-mail?! A jobbik eset, hogy valami más van már helyette. Pl.: gondolatátvivő chip-capsula, a rosszabbik eset, hogy a földi civilizációt elpusztítottuk, és nektek, drága unokáim újra kellett kezdenetek mindent. (Bár lehet, hogy ez utóbbi nem a rosszabbik eset...) Pár száz évvel ezelőtt készült megbarnult fotókon, olyan rokonok néznek vissza ránk, akiket nem ismerünk. Nem tudjuk milyenek voltak mindennapjaik, hogyan telt egy vasárnapjuk, miről beszélgettek, mit gondoltak minek örültek, megvigasztalta -e valaki bánatukban? Eleven létük egy másodpercnyi pillanatban megállítva egy papírlapon utazik tovább az évszázadokon át, hogy valami emléket, hírt, gyökeret hagyjanak a jövőben élő gyermekeiknek. Szívesen olvastam volna ükanyámtól, vagy ükunokatestvéremtől pár személyes sort, amit magáról ír. Egy szerelmes levél, vagy pár sietve vetett mondat a frontról. Elképzelem, ahogy olvassátok ezt az üzenetet. Ültök egy számítógép (?) előtt, s igaz, már por és hamu sem vagyok, az összeolvasott betűk megelevenednek, és láttok, éreztek szívetekben, lelketekben. Látjátok a kort, amiben éltem, szerettem, álmodtam és vágyakoztam. Vigyétek ezt a megelevenedett képet tovább, ahogy a bátyám adja tovább e megbarnult képeket századokon átmentve, hogy ne merüljenek feledésbe.

Lerajzolom magam:

Első gyerekkori emlékem Szőke-be visz, ahol anyu tanított, és ahol, egy szolgálati lakásban laktunk, az iskola udvarában. Apuval homokvárat építettünk, a tornyán falevél zászló lobogott a készülő viharban. Haragos felhők úsztak az égen, feltámadt a szél és én nagyon féltem. Óvódás éveinket Vokány-ba töltöttük  A falu Jancsi és Juliskájaként, sok csínytevést követtünk el. Nem sokkal öcsénk születése után, Pécsre költöztünk. Az iskolás éveimről megkoptak emlékeim, utáltam a 80-as éveket. Tele voltam gátlásokkal, önbizalom hiánnyal. Viszont szerettem írogatni. Sokat rajzoltam és fantáziáltam. Sok mindenhez volt kedvem és energiám, de a szobámon túl nem jutottak tovább. Régész szerettem volna lenni, írónő, és festő. Egyiptom és Afrika szavannái megelevenedtek képzeletemben és vágytam részükké válni. Féltem a megmérettetéstől, ezért a Művészeti iskola helyett az Egészségügyi Szakiskolába jelentkeztem, majd munka mellett leérettségiztem. Tizenkilenc évesen elköltőztem otthonról, mert meg akartam erősödni. Tanultam vívni, karatézni, táncoltam a Mecsek Táncegyüttesben, vettem leckéket francia és szuahéli nyelvből.

1990 októberében megismerkedtem egy férfivel, aki később a férjem, és aki két lányunk apja lett. Házasságom viharban sodródott egy barátságtalan tengeren. Igyekeztem megmenteni, sokszor feladtam, de újra, naivan reményt láttam a megmentésére. Aztán tizennyolc évnyi hánykódás után végleg a hullámok közé merült.

Drága ük-ük unokáim! Életem során sokszor választottam a nehéz helyett a könnyebbik utat. Sokat álmodoztam, és vágyakoztam olyasmire, ami felé lépni soha nem mertem, de most tutajom szelídülő hullámokon hajózik egy sziget felé, ahol végre partot érve, megtalálhatom, amit egész életemben kerestem.

 

Iránytűm van: a Hit,

Táplálékom: a Remény,

Szomjamat oltó hűs víz pedig a Szeretet, melynek forrása kiapadhatatlan.

                                                         Szerető öleléssel XXI századi ómami.

 

Címkék: üzenet

Vers

2008.12.30. 16:23 | Napbárka | 1 komment

Embrió.

Sejtek és idegek egymáshoz tapadnak

Együtemmé oldja a vörös ár,

Apró nyúlványok folyammá dagadnak...

A csendet áttöri egy sikoltás.

A vágynak boldog kezdeménye,

Semmi ágán guggoló magány.

Felcsillan a tejút messzesége,

S a végtelenbe álmodja magát.

                                1997.06.02

Címkék: egyszerű vers

Elveszett tűz

2008.10.03. 19:21 | Napbárka | Szólj hozzá!

Hosszú percekig gondolkodom,hogyan is írjam le azt,amit már ezerszer végig gondoltam.A bennem őrvénylő érzéseket...De már unom is ,folyton csak magamat ismétlem.

Hol van a magálmodott életem?Állok egy megállóban és várom a buszt,ami elvisz egy másik városba.Már rég itt kellene lennie...nem jön.Türelmesen-néha bosszankodva-várom.Mert jönnie kell!!!Hosszú évek óta várok már,és elhitetem magammal hogy biztosan,már biztosan ide ér....Láthatatlan vagyok,kihunyt a tűz belőlem.Csak egy lény vagyok,nem nő.Az elveszett a várakozásban.Gyáva,gyenge,ostoba vagyok.Az idő pedig elszáll felettem...Már késő bárhova is elindulni.Rossz megállóban várakozok?A megállóhoz vagyok bilincselve. Belém hasít a gondolat:ha jönne is a busz,nem tudok felszállni rá...Gondolatfoszlányok tolakodnak előre és nem hagynak cselekedni.Ennek sincs semmi értelme.

 

Pillanat-mozzanat

2008.09.13. 23:21 | Napbárka | 2 komment

Szeretnék szép dolgokról írni.Fényről,ami bekúszik az erdő mélyére s a tó felett megülő nehéz párát,könnyű dallamként osztlatja szét,helyet adva az életnek, e győnyőrű életnek.

De valami mindig visszahúz,nem ereszt.A szavak szétcsúsznak,az egész eltörik.Hallok még egy-egy hangot...dó vagy lá...,de már nem áll össze,hiába dúdolom.Most a szavak is cserben hagynak.Tétován keserednek a betük a papíron.                                                            

A múlt fájdalom,

a jelen béklyó,

a jövőm a jelenben sodródó tutaj,melynek gerendaszálait az elfogyó idő tartja össze.

Címkék: szavakból merítve

Nincs szerelem

2008.08.08. 15:49 | Napbárka | Szólj hozzá!

Igyekszem távoltartani magamtól mindent ami megindíthatna,érzéseimet felkavarhatja.Nem nézek tévét,nem olvasok,nem hallgatok zenét.Nem tudatos ez,erre csak most döbbentem rá.Ülök a konyhában,tejes kávé a kezemben,csend ül a szobába.Csak az óra kattog ,nyöszörög az idő súlyától.A hűtő is időnként felbúg, de az is üresen végzi a dolgát:nem sok minden áll a polcokon:egy félig már kikanalazott zsíros bödön,egykáposztás konzerv az időtlenségre kárhoztatva,mert senki nem fogja felbontani,és egy tálban pár szem ringló,dermedt muslincákkal,ők sem erre számítottak.Ki kéne dobni már.Megszabadulni mindentől,rendet rakni,kitakarítani.És tisztán újra kezdeni mindent.Új hűtő,új elrendezés,új élet.

40 éves leszek. Betegségem ellopott 4 évet az életemből.Talán nem kéne sajnálnom,mert az eddig leélt életemet sem töltöttem meg boldogsággal,nevetéssel.   Gyerekkoromra alig emlékszem,főleg az általános iskolai időkre.Nem tudom miért.Talán tőrtént valami amit mélyen elástam és most nem tudom felídézni...Aztán kitőrtem.19 évesen lehántottam magamről szüleim szerető béklyóját,és éretlenül csagongtam egyik szírtről a másikra,és félve hogy elnyel a mélység ,menekülésként a házasságot választottam.Keserűség,fájdalom,megaláztatás .Ezekkel  a szavakkal van körbe fonva ez a kapcsolat...Most újra bontogatni kezdem angyalszárnyaimat,de mindig lehúz a gondolat:40évesen?Mit akarhatok még? Várhat-e még valahol rám a boldogság?..Elvirágoztam.Utolsó szirmocskámat még tartom,míg jön egy fuvallat és azt is messze röpíti a szél,messze e gyönyörű világba, de nélkülem.Nincsen csók,nincs ölelés,nincs szerelem.

Álmodom:Egy lepke rebbenti, tarka szárnyát.Fellibben a magasba,és boldog,mert tudja,hogy őérte kel fel a nap,érte nyílnal a virágok,és a rét összes édes nektárja az övé.

Én magam pedig láthatatlan leszek,láthatatlan.

 

 

Kapuk Könyve

2008.07.25. 22:55 | Napbárka | 1 komment

Íme,az éjszaka elkezdődött;a napot bárka viszi a túlvilágon át.Az éj tizenkét órája egy-egy kapu, melyet Démonok őríznek.Hova vezet a Reményvesztettség? Sötétség,végtelen Tér  és Idő. Elrejtettség ami menekít.Üvőltve hallgatni.Csendben üvőlteni.Fájdalom és gyötrő Kín. Ha felemelkednék rögtön letaszít.Út nem kanyarog a lábam alatt.Tétova mozdulat,zavart képzelet.Ködös Félelem,ami feszít belülről és nem ereszt.Hazugságokból font kötelék fojtogat.

Álmaim a Hiábavalóság homályába kúsznak,és nem küzdenek tovább.

Egy Árnyék szól hozzám.

 

 

 

 

Magam vagyok

2008.07.24. 23:30 | Napbárka | Szólj hozzá!

Katarakta a Nílus zuhatagos szakasza.

A folyó  csendesen vonul mérhetetlen erővel, medrébe kényszerítve. Aztán a hatalmas köveken áttörve zuhog a mélybe tovább, tovább. Ilyen vagyok én is. Elfojtott indulatok, és feldolgozatlan sérelmek, melyek haragítanak. Aztán ha kell, hatalmas köveken is áttörök, tombolok, ismeretlen erők szabadulnak fel, hogy aztán újra lecsendesülve vonuljak, - medremet elhagyni félve- tovább, tovább.

De gyakran,- ahogy kislány koromban- édes álmodozás könnyű szárnya visz, és új lendületet adva elképzelem, hogy lehetek még az, ami szeretnék. Régész vagyok, kalapomat a fejemre billentem, és megtalálom Atlantiszt, kiásom Attila sírját, és megfejtem a holtnyelvek titkos üzenetét. Csillagász vagyok, távcsövemmel az eget bámulom, roskadásig ékszeres az égbolt. Ó ezt a bolygót még nem látta senki. Enyém a végtelen, s rólam neveznek el egy csillagot. Írónő vagyok, tollamat most raktam le, nyújtózkodom, elzsibbadt minden porcikám. A regényírás fárasztó elfoglaltság. De a könyveim  ott állnak a könyvesbolt kirakatában.  Festő vagyok, a képeim színesítik a lelkemet, megfestem az eget, a házakat, a szökőkutat, a szerelmet. Párizs a fény, a piros, a zöld, a sárga befogad. És ez mind, én vagyok!

                                                  

 

Címkék: magam
süti beállítások módosítása