Kedves ük-ük unokáim!

2009 újév hajnalán írom e sorokat.

E-mail levelet kaptam bátyámtól, hogy családfa kutatásához írjak egy pár sort magamról. Megnéztem az Internetre feltett oldalt, amin sok régi fénykép szerepel a mi elődjeinkről...Remélem, tudjátok mi az  Internet, és e-mail?! A jobbik eset, hogy valami más van már helyette. Pl.: gondolatátvivő chip-capsula, a rosszabbik eset, hogy a földi civilizációt elpusztítottuk, és nektek, drága unokáim újra kellett kezdenetek mindent. (Bár lehet, hogy ez utóbbi nem a rosszabbik eset...) Pár száz évvel ezelőtt készült megbarnult fotókon, olyan rokonok néznek vissza ránk, akiket nem ismerünk. Nem tudjuk milyenek voltak mindennapjaik, hogyan telt egy vasárnapjuk, miről beszélgettek, mit gondoltak minek örültek, megvigasztalta -e valaki bánatukban? Eleven létük egy másodpercnyi pillanatban megállítva egy papírlapon utazik tovább az évszázadokon át, hogy valami emléket, hírt, gyökeret hagyjanak a jövőben élő gyermekeiknek. Szívesen olvastam volna ükanyámtól, vagy ükunokatestvéremtől pár személyes sort, amit magáról ír. Egy szerelmes levél, vagy pár sietve vetett mondat a frontról. Elképzelem, ahogy olvassátok ezt az üzenetet. Ültök egy számítógép (?) előtt, s igaz, már por és hamu sem vagyok, az összeolvasott betűk megelevenednek, és láttok, éreztek szívetekben, lelketekben. Látjátok a kort, amiben éltem, szerettem, álmodtam és vágyakoztam. Vigyétek ezt a megelevenedett képet tovább, ahogy a bátyám adja tovább e megbarnult képeket századokon átmentve, hogy ne merüljenek feledésbe.

Lerajzolom magam:

Első gyerekkori emlékem Szőke-be visz, ahol anyu tanított, és ahol, egy szolgálati lakásban laktunk, az iskola udvarában. Apuval homokvárat építettünk, a tornyán falevél zászló lobogott a készülő viharban. Haragos felhők úsztak az égen, feltámadt a szél és én nagyon féltem. Óvódás éveinket Vokány-ba töltöttük  A falu Jancsi és Juliskájaként, sok csínytevést követtünk el. Nem sokkal öcsénk születése után, Pécsre költöztünk. Az iskolás éveimről megkoptak emlékeim, utáltam a 80-as éveket. Tele voltam gátlásokkal, önbizalom hiánnyal. Viszont szerettem írogatni. Sokat rajzoltam és fantáziáltam. Sok mindenhez volt kedvem és energiám, de a szobámon túl nem jutottak tovább. Régész szerettem volna lenni, írónő, és festő. Egyiptom és Afrika szavannái megelevenedtek képzeletemben és vágytam részükké válni. Féltem a megmérettetéstől, ezért a Művészeti iskola helyett az Egészségügyi Szakiskolába jelentkeztem, majd munka mellett leérettségiztem. Tizenkilenc évesen elköltőztem otthonról, mert meg akartam erősödni. Tanultam vívni, karatézni, táncoltam a Mecsek Táncegyüttesben, vettem leckéket francia és szuahéli nyelvből.

1990 októberében megismerkedtem egy férfivel, aki később a férjem, és aki két lányunk apja lett. Házasságom viharban sodródott egy barátságtalan tengeren. Igyekeztem megmenteni, sokszor feladtam, de újra, naivan reményt láttam a megmentésére. Aztán tizennyolc évnyi hánykódás után végleg a hullámok közé merült.

Drága ük-ük unokáim! Életem során sokszor választottam a nehéz helyett a könnyebbik utat. Sokat álmodoztam, és vágyakoztam olyasmire, ami felé lépni soha nem mertem, de most tutajom szelídülő hullámokon hajózik egy sziget felé, ahol végre partot érve, megtalálhatom, amit egész életemben kerestem.

Iránytűm van: a Hit,

Táplálékom: a Remény,

Szomjamat oltó hűs víz pedig a Szeretet, melynek forrása kiapadhatatlan.

                                                         Szerető öleléssel XXI századi ómami.